Interjú Frankl Péterrel

Imádok játszani fiatalokkal

Frankl Péterrel a csütörtöki esti koncert próbája előtt beszélgettem, délelőtt Debussy Egy faun délutánjának Ravel négykezes-átiratát adták elő Fejérvári Zoltánnal, este pedig a Pisztrángötöst játszotta az Apollon Musagéte Kvartettel. A koncerten a mellettem ülő úriemberrel a ráadás előtt össze is súgtunk, hogy az valami elképesztő, ami a színpadon történik, mondta, hogy le sem tudja venni a szemét a Frankl Péterről. Az a szeretet, pedagógiai érzék, precizitás, ami személyiségét meghatározza, gyermekien önfeledt játékában is megmutatkozik.

Milyen volt a délelőtti koncert?

Kilenc perc az első darab, Debussytől a L’après-midi. Nagy élmény volt, külön kértem, hogy játszhassak Fejérvári Zolival. Ez egy gyönyörű darab. Persze más zongorán, mint az eredeti hangszerelésben, de az ember megpróbál hangulatokat és színeket teremteni. Gondoltam, hogy a korkülönbség ellenére valahogy meg fogunk egyezni. Az első eljátszásnál már különleges élmény volt, élveztük a közös játékot, szabadon tudtunk mind a ketten játszani. Ez majdnem ugyanolyan érzés volt – persze ez csak kilenc perc – , mint amikor három évvel ezelőtt először játszottam Várdai Pistivel a Beethoven-szonákát a Zeneakadémián. Eljött Londonba próbálni, és rögtön olyan volt, mintha mindig is együtt játszottunk volna. Annyira szerettük mindketten azt az előadást, hogy bele is mentünk abba, hogy minden javítás nélkül megjelenjen a koncert lemezen, de valamilyen jogi probléma miatt mégsem történt meg. Állítólag most megállapodott a Zenekadaémia a Hungarotonnal, hogy jövőre mégis megjelenik ez a felvétel, ugyanakkor felkértek, hogy még egyszer csináljuk meg a Beethoveneket a Müpába jövőre. El is csodálkoztam, hogy egy ilyen hatalmas teremben hívtak el kettőnket, annak ellenére, hogy Beethoven is népszerű, és persze Várdai Pisti is népszerű. Mindenesetre ez nagyon nagy öröm.

A művészúr több interjúban is kitért arra, hogy a fiatal művészek talán túlságosan is a technikára figyelnek.

Manapság annyira tökéletes már minden, nem csak a zongorázás, hanem minden hangszeren való játék, a zenekaroknak a nívója igen magas. Valahogy éppen ezért, mivel a tökéletességre törekszenek, bizonyos dolgok elvesznek. Persze vannak kivételek, nagyszerű zenészek léteznek. A fiatal művészeknek első sorban nagyon fontos, hogy a jó tradíciókat kövessék, és tudjanak bizonyos művészekről, karmesterekről, és az ilyen művészekből sajnos kevés van. A másik az, hogy ne csak a saját hangszerüknek a barbárjai legyenek, hanem érdeklődjenek minden műfaj iránt.

Visszatérve Debussyhez, mi a története ennek a darabnak?

Itt az a lényeg, hogy valahol egy olyanféle palettát alakított ki a zeneszerző kilenc perc alatt, annyiféle hangulat- és színváltozás történik a darabban, hogy szerintem ez az egyik legnagyobb csodája a zeneirodalomnak. Persze, ahogy azt a Kaposfest Timesnak is mondtam, nem lehet úgy elkezdeni a darabot, mint ahogy egy fuvola kezdi el, vagy a Sztravinszkij Le Sacre-jában egy fagott kezdi el, de mégis megvalósítható a zongorán, és az a szerencse, hogy zongorán lehet hangszerelni, és ez szerintem Ravel csodája, hogy az Egy faun délutánját négykézre is meg tudta oldani.

Ön is a nemzetközi versenyekkel került be a köztudatba, ahogy most Fejérvári Zoltán. Mesélne a versenyek zenei karrierben való szerepéről?

Más most, mint annak idején. Manapság sokkal több verseny van, és sokkal több a jelentkező. A veszélyes az, hogy ha az embernek nem sikerül, akkor elmegy egy másikra, és nyilván azokat a darabokat játssza el minden alkalommal, amiket a legjobban tud. Egymás után sorban ugyanazokat a darabokat viszi magával, pedig szerintem fiatal korban az a legfontosabb a zenész számára, hogy megszerezze a reperotárt, hisz ekkor a legfogékonyabb az agy. Ez szerencse kérdése, ritka, hogy valaki egydöntetűen nyer meg egy versenyt. A megpróbáltatás után jön a koncertáradat, és sokszor megint ugyanazokat a darabokat kell eljátszani, és nehéz egy fiatalnak azt mondani, hogy valamit nem vállal el. Bár, kiváló művészek mégis megcsinálták, például Murray Perahia, aki megnyerte a leeds-i versenyt (1972), és természetesen utána el lett árasztva koncertekkel, de nemet mondott, mondván, hogy most nem csinálja meg, majd pár év múlva, és igaza volt. Másrészről, sok olyan verseny van, ahol a nyertesnek nincs sok lehetősége a koncertezésre. Gyakran vagyok zsűritag mostanában, például a pesti Liszt-versenyen, amit egy japán zongorista úgyszólván egyhangúlag nyert meg. Alig látom a nevét még Magyarországon is, pedig megérdemelné; érdekes módon a második és harmadik díjas, egy német és egy orosz zenész, ugyan nem sokkal, de mégis többet játszottak. Ugyanakkor, a Liszt-verseny zsűrijében voltam tavaly októberben Hollandiában, Utrechtben, ahol nem csak az első, de a második és harmadik díjas is nagy mennyiségű koncerteket kap. Ez szervezés kérdése. Érdekes, hogy Lisztnek sok köze nem volt a városhoz, nem úgy, mint Weimarhoz vagy Budapesthez, ezért Utrechtben nem természetes, hogy ilyen versenyt rendeznek. Állítólag egyszer volt életében ott, mégis csinálnak ott egy Liszt-versenyt, aminek komoly jelentősége, presztizse van nemzetközileg. Elvileg az a legfontosabb, hogy mi történik a verseny után, milyen lehetőségeket kapnak a díjazottak, hisz a verseny úgyszólván csak egy megmérettetés. Van egy brosúra több száz zongoraversenyről, egy holland úriember csinálja, aki azt mondta, hogy több tucat zongoraverseny van évente csak Olaszországban. Persze ezek között sok a kisebb, nem mindegyik olyan, mint a legnagyobbak, például a Csajkovszkij-verseny, a Van Cliburn, a Leeds, az Erzsébet királynő Brüsszelben, vagy a Chopin-verseny, de még ezek közül is igen sok első díjas elvész. De: a leeds-i versenyt egy kiváló orosz zongorista, Alexeev nyerte meg jó pár évtizeddel ezelőtt és nagyon szép karriert fut be, a második Mitsuko Uchida, és a harmadik pedig Schiff András – egész jó karriert csinálták. Most lesz Pesten áprilisban a Weiner Leó verseny, amire nagyon büszke vagyok, hogy meghívtak. A zsűriben ketten leszünk zongoristák Vásáry Tamással Pauk György és Kovács Béla mellett. Négyen együtt több mint 300 évesek vagyunk! Nagyon megtisztelő, hogy egy Weiner-versenyen részt vehetünk, nagy mesterünknek tekintettünk.

Van különbség a magyar és nem magyar diákok között?

Bartók a magyaroknak inkább anyanyelve, persze ugyanúgy univerzális zeneszerző is, és sok külföldi tud Bartókot játszani, de azért az mégis segít, a népdalfeldolgozások különösen, hogyha ugyanazt az akcentust beszéljük. Annak idején, amikor mindenki be volt zárva az országba, tulajdonképpen 1955-ig senki nem mehetett ki, ami nagy nyomokat hagyott bennünk, ahogy az is, hogy kevés külföldi zenészt hallgathattunk. Abban viszont szerencsénk volt, hogy az összes nagy szovjet művész jöhetett, Richer, ő ugyan már később, Gilelsz, Rostropovich, Oistrach, ahogy abban is, hogy a nagy magyar zenészek nem mehettek ki, ezért őket mindennap hallhattuk! Ez a rosszban a jó. … Manapság megnyíltak az utak, a fiatalok akármikor kimehetnek, persze így sincs könnyű dolga az embernek, de legalább nincsenek egy helyhez kötve. Olyan magyar zenészek, zenekarok részesülnek elismerésben külföldön, mint a Fesztiválzenekar, Schiff András, a fiatalabbak közül Baráti Kristóf, Váradi Pista, Várjon Dénes, és mostmár Fejérvári Zoltán. Komoly számot vetnek a zenei életben, tudják mindenhol, hogy ki kicsoda, és ez nagyon fontos.

Hol él most a művész úr, hogy befejezte a Yale-n a tanítást?

Sosem éltem Amerikában, ez volt a hiedelem, világéletemben, illetve 1961 óta Londonban élek. Amikor elkezdtem tanítani a Yale-n harminc évvel ezelőtt azért nem neveztek ki állandó tanárnak, mert nem ott éltem. Egy évben hatszor jártam át, aszerint, hogy a koncertek időpontjai hogyan alakultak, valamivel többet, mint három hónap ott töltöttem, de sosem adtam fel az angliai tartózkodást. Nagyon szerettem a Yale-n lenni, nagy hírű egyetem, de a zenei tanszék kicsi, ellentétben az olyan világhírű egyetemekkel, mint a Juilliard, Curtis, Indiana, Rochester, Eastman. Azt szerettem különösen, hogy egy ilyen nagyhírű egyetemnek mégis egy intim zenei tagozata volt. Egy „hivatalos” magyar növendékem volt, Hlavacsek Tihamér Solti-ösztöndíjjal, akkor még nem volt az, ami most van, hogy egy nagy adakozó olyan mennyiségű pénzt hagyott a tagozatra, hogy mindenkinek ingyen van az oktatása, csodálkozom, hogy nem küldenek ki a magyarok többet. Még egy magyar növendékem volt Erdélyből, a tavalyi Kaposfesten itt is volt, Bartal Zsuzsinak hívják.

Nahát, őt ismerem, amikor segítőként Prussia Cove-ban voltam, találkoztam vele!

Az International Musicians Seminar-on (Prussia Cove) egészen a legelején voltam, amikor még Végh Sándor is ott volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy kétszer is játszottunk, akkor életemben először Brahms A-dúr zongoranégyesét, valamint Beethoven Esz-dúr trióját, amit két éve itt Kaposváron is játszottam Baráti Kristóffal és egy orosz csellistával. Prussia Cove-ban Végh Sándorral privát eljátszottuk a két Bartók zongoraszonátát is, ezek nagy élmények voltak.

Tud valami hasonló fesztivált, mint a Kaposfest?

Ez egy nagyon rangos esemény, sok nemzetközi embert próbálnak meghívni. Annak rendkívül örülök, hogy ebben segítettem is. Játszottam az amerikai baritonistával, Randall Scarlata-val, ma is énekelt. Pár nappal ezelőtt nagy élmény volt, eljátszottam vele Schumann Dichterliebe-t, amit Amerikában is játszottam vele. Először Marlboroban találkoztunk, Amerikában kétszer is eljátszottuk a Winterreise-t Schuberttől, ezért megkértem Pistit, hogy próbálja meghívni. Örültem, hogy sikerült, nagy örömmel jött el és nagyon nagy sikere van. Van egy nagy fesztivál, más, olyan inkább mint Prussia Cove vagy a Marlboro Music Festival, Vermontban, szintén Marlborohoz közel, Yellow Barn, ami egy nagyszerű fesztivál, remek fiatalokat választanak ki, ugyanakkor a tanári kar is kiváló. Igazi tanítás nincs, inkább a fiatalokkal próbálunk állandóan. Egyszer játszottam életben a Franck Quintet-et, ami nagyon nehéz dolog, nem volt próbalehetőség, nem volt a legjobb koncertem, és azt gondoltam, hogy ezt a darabot soha nem játszom már, és valahogy úgy adódott, hogy láttam, hogy a 94 éves Menahem Pressler, soha életében nem játszotta, ma sem tudom, hogy tudta, de eljátszotta életében először ennyi idősen, és elhatároztam, hogy én ezt nem hagyom annyiban. Inspirált is, de ugyanakkor féltékeny voltam, és azt mondtam, hogy a Yellow Barn az a fesztivál, ahol el lehet játszani, mert itt két hétig lehet ezt próbálni. A kamarazenekarban rajtam kívül még egy idősebb volt, Nicholas Mann, a Juilliard Quartet nemrégiben meghalt első hegedűsének a fia, és három nagyszerű fiatalal, úgy örültem neki, hogy végre el tudtam ezt a darabot rendesen játszani. Ott remekül van minden megszervezve, a próbák, az, hogy ki kivel kerül össze, ez az egyik legjobb fesztivál, ahol valaha voltam. Mindegyik más jelentőségében, itt Kaposváron ennyi próbalehetőség nincs, de ha szerencséje van az embernek, akkor olyanokkal kerül össze, akik egyívásúak.

És most következik az esti koncert.

Ez történelmi dolog, mert Devich Benedeknek, aki a Pisztrángötösben nagybőgőzni fog, már a nagyapjával is játszottam, Devich Sándorral, aki a Bartók vonósnégyes második hegedűse volt hosszú ideig, a papájával is játszottam, aki egy klarinétos az Operaház zenekarában, és a Filharmónia Társasággal és a Liszt Kamara Zenekarral többször játszottuk együtt, és most az unokával is játszani fogok. Három generáció! Imádok játszani fiatalokkal – most kell mennem próbálni.