Syrius Legacy

„Mégis ragyog a napfény”

Nothing he’s got he really needs, Twenty-First Century Schizoid Man. A sorok által közvetített tartalom, zseniális mód, tényleg csak ebben a században válhatott önazonossá saját jelentésével, ki gondolná, hogy a szám 1969-ben jelent meg, amikor még képes volt az ember felfogni, hogy ez a század már megszokásból fog természet elleni ritmusra dolgozni, úgy is mondhatjuk, hogy műritmusra, a gyilkoló gépek zajára. A skizofrén állapotot, melyet a dal is kifejez, lassan elfelejtjük felfogni – érezni érezzük persze, épp ezért őrülünk meg tőle –, mert mi már nem látjuk saját magunkat kívülről.

Jó lenne, ha valaki felébredne végre és szólna nekünk. De, ahol a szó nincs, vagy kevés, ott érkezik valami más. Így érkezett – mondhatnám, hogy a semmiből, de nem egészen lenne igazam – a Syrius együttes 1970-ben, és így jelent meg ismét, évekkel ezelőtt a színpadon zenéjük, a huszonegyedikszázadban, sokféleképpen, keresve saját útját, újra és újra, mint akkor, ott, évtizedekkel ezelőtt a hajón, föl, a fény felé törve, a tökéletességet kutatva.

Nem kritikára, nem külcsínre, nem reklámra, jelenlétre van szükség: szemtől szemben közel lenni és eggyé válni a hangokkal. E cikk szerény eszközével a lehetőséget szeretném megadni mindenkinek, aki nyitott, hogy vegye szemügyre, legikább legyen fültanúja a Syrius Legacy jazzformációjának. A zenekar már két lemezt is kiadott, melyeken a Syrius életművének jelentős részét interpretálja, Az ördög álarcosbálját és a Széttört álmok-szvitet, ezzel tisztelegve a legendás zenekarnak. Az együttes tagjai a legfogalkoztatottabb magyar ifjú jazztitánok, Benkó Ákos, Fonay Tibor, Vidákovich Izsák és Ludányi Tamás.

Az általuk tökéletesre faragott jazz hangzásvilágba pár hónbapja az új billentyűssel, Pénzes Mátéval, aki egyébként a fiatalok körében közkedvelt Blahalouisana zenekar tagja, megérkezett a blues és a progresszív rock tán legelismertebb hangszerével. És azt hiszem, hogy ezzel az út nyitva, hogy a Syrius-zene, és a Syriusnak írt dalszövegek jelentése újrateremtse saját magát évtizedekkel később, mely zene, és a zenéhez kapcsolódó szöveg közvetíthetősége is, azért olyan, amilyen, mert a zenekar minden egyes tagja zeneileg különálló egyéniség, akik valami teljesen, a többiektől független lüktetést és tudást tettek bele a közösbe, ezzel – sokáig úgy hittem – a lehetetlen megteremtve. Egy jó ideje hallom a szeleit annak, hogy utat törnek a mélyből tiszta zenét képviselő muzsikusok, akik képesek megkérdőjelezni a valóságot. Ők arról ismerhetőek fel, hogy sosem elégszenek meg saját játékukkal, és nem hajlandóak a langyi főáramhoz csatlakozni, akkor sem, ha a részei kell, hogy legyenek, mégis, magukkal és a zenével önazonosak maradnak, nyitottak a saját lelkük szavára, melyet, szerencsére, közvetítenek is – nekünk csak meg kell hallanunk és erőt merítenünk belőle.

Talán a Hammond teszi, vagy Pénzes Máté, vagy a zenekar menedzsmenttől való szabadsága, de eszméletlenné kezd válni az, amit a Syrius Legacy művel. Én csak azt nem értem, hogy miért nem kiváncsi rá egy kicsit nagyobb számban a rendszerváltás utáni fesztiválos generáció. Persze talán már a mondat megmagyarázta saját kérdését, mégis úgy érzem, hogy a kiüresedésben, ami nap mint nap újból vár ránk odakint, az életbenmaradás feltétele a lélekből szóló, a zene, vagyis az élet minden szegletét ismerni vágyó emberek léte.

A Syrius Legacy június 1-jén a Gödi Jazz Napokon lépett fel, mely koncert az írást ihlette. Június 11-én 16:00 órától az A38 Akusztik tévésorozat vendégei lesznek.

Megjelent a fidelio.hu oldalán.