‘Quiet moment’ — csend, fény és csillogás Keith Jarrett-tel
Kinyitnám az újságot, és buzgón keresném, mit írnak a tegnap esti koncertől. Arról a koncertről, amiről ma mindenkinek beszélnie kell: nem egy a sok közül Budapest egyik klubjában, hanem Keith Jarret szólóestje a Müpában. Ha csupán a laptopomat is sikerül felnyitnom, a címlapokon nem találom a keresett szavakat: Keith Jarrett, teltház, vastaps, free jazz virtuóz vagy “diákok sorban álltak dél óta”. (Fáy Miklós írását tíz körül publikálták, de nem címlapon.) Ráébredtem, hogy nap mint nap elveszik tőlem az élmény átélésének lehetőségét. Elveszik a zajok, a türelmetlenek, az információrobbanások, az okostelefonok, a részeges fesztiválozók. Tegnap azonban a történet máshogy alakult.
A kezdés előtt négy és fél órával megérkeztem a jegyirodához, ahol kedves diákarcok fogadtak. Volt, aki dél óta várt (ötkor kelt, hogy biztos legyen jegye); ott volt egy 15 éves lány, aki – “nem zenész létére” –, egyedül érkezett; elmondása szerint kilenc éves korában egy Herbie Hancockról szóló film láttán fedezte fel a minőségi zene világát. És persze ültek ott ifjú, nyitott, tehetséges zenészek, akik rendszeres “diák-Müpa” látogatók, olyan is, aki az orosz szak elvégzését követően mégis a zenei pályát választotta. Meg kell jegyeznem, hogy igazán jófejség az intézménytől, hogy akármilyen koncertről is legyen szó, hatvan 500 Ft-os jegyet biztosít a diákigazolvánnyal rendelkezőknek.
Mi is az a koncertélmény? A kiöltözésről, sietős indulásról, parkolásról, helykeresésről, “szünetelős pezsizésről”, a taps közbeni kirohanásról (holnap is nap) szól? Nekem, amit igazol friss tapasztalatom, a zenei élményen túl a közösségi élményről is kell, hogy szóljon. A magyar jazz zenészek, értelmiségi körök, minőségi zenerajongók között szó szerint felsorakozott a 100-as létszámot is meghaladó diáksereg, kik közül sokan órák hosszat vártak arra, együtt, hogy egy életreszóló élmény részesévé válhassanak: lássák és hallják – úgy a hetvenes évek, mint 2016 zenei életének – karizmatikus figuráját.
Sokan nem jutottak be, de aki kitartó volt, az a második részre szerezhetett ülő- vagy állóhelyet.
Világos, Keith Jarrettet miért zavarja, ha fényképeznek, köhögnek, miközben játszik, vagy mikor két performance között keresi a hangot, ami megnyit egy új szakaszt. A tökéletesség nem tűri a fölösleges fényeket és hangokat. A zene önmagáért való, belső lüktetésekből fakad, áramlik, s egészen lassan igyekszik a teljes kibontakozás felé; a rögzítéshez való görcsös ragaszkodásnál ez fordítva igaz.
A művész személye és játéka fenomenális, zseniális, hihetetlen. Amint leül a hangszerhez, a hallgató nehezen érthető, viharos feszültségekkel átszőtt történetét követve (melyet testbeszédével is mesél) nem tudja, hová tart – mondhatni tippje sem lehet arra, hogy milyen hang következik –; aztán szűk fél óra után érzékelhető egy katartikus pillanat, ahol mintha Jarrett kinyitná a közönség előtt a megértés kapuját. Egyre intenzívebben kíséri a zongorát, felpattan a székről, a lábával üti a zongorajátékból addig hiányzó taktusokat: sajátos hangzásvilágú Jarrett-dallamokat játszik egyedi ritmikával, valahol egészen máshol, mint ahol a közönség ül. Képtelenség mozdulatlannak maradni, de csöndben kell lenni.
Jarrettet a fölösleges zajokkal járó valóságba hozná vissza bármily eredetű nesz, villogás.
Ki ez az ember? – kérdezem magamtól. Mi értelme van akármit is csinálni, ha azt nem lehet megközelítőleg sem úgy művelni, mint ahogy ő zenél? Átszellemülten, lazán, természetesen, a legmagasabb fokon, a teljességben felszabadultan.
Volt vasárnap egy koncert Budapesten, amiért diákok órákat álltak sorban, ahol néma csönd lett, amikor leült a művész a zongoraszékre, ahol igazi vastaps szólt, és ahol még órákat maradtam volna – azt hiszem, nem egyedül.
“Ott kell lenni.” Rozsnyói Judit
“Késésben indultam el a Müpába. Délután három óra volt, és Keith Jarrett miatt keltem útra. Sok éve vártam, hogy meglássam a programfüzetben a nevét. Hogy itthon játsszon, előttünk. Az ő zenéje minden napom résztvevője volt. Az ő zenéin nevettem és sírtam. És ez az zene ezen a napon is csodát tett. A kora délutáni öt-hat fős csoport, akik a diákjegyre vártak, pár óra alatt százfős tömeggé nőtte ki magát. A várakozásban felfedeztük egymásban, ami közös. Hogy mindannyian nagyon vártuk ezt az embert. És azt hiszem, az is közös, amit kaptunk ezen az estén. Feszült csend. Néhány villanó pillantás. Óvatos köhögés. Visszatartott lélegzet. Majd beteljesülés. Taps. Vastaps. Szűnni nem akaró vastaps. És közös boldogság. Keith Jarrett adott nekünk valamit, ami ő maga volt, és ami mi voltunk. Soha nem felejtem el.” Gál Márta
“Még most is alig találom a szavakat. Életre szóló élmény volt, szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem. Egyszerűen csodálatos volt az egész, az elején lévő nehezebben befogadható hangoktól kezdve a végén lévő melankólián át az összes ráadásig. A lámpa felkapcsolásánál az első egymásra nézések csillogó szemmel, az ideges szemforgatások, mikor a többszöri kérés és kiírások ellenére valaki mégis belevakuzik a koncertbe, és az aggódás, hogy csak nehogy emiatt abbahagyja. Mert megtehetné, mert máshol is megtette. Bár mi fizettünk, a közönség számára megtiszteltetés, hogy eljött és láthatjuk, hallhatjuk, ahogyan játszik. Valószerűtlenül törékeny volt az élmény, minden egyes köhögés, villanás vagy lábdobbanás túl sok volt már önmagában is, túl más, túl evilági. Még nagyon sokáig emlékezni fogok erre.” Varga Zsófia
Zene és kontrasztok 