Bolyki György Mága-témában írt nyílt levele kapcsán vennék elő egy általános témát, a tömegkultúra–rétegzene kérdését: kultúrafogyasztás, a magas- és alacsonykultúra közti hierarchia, utóbbi fogalmak jelentései, melyek sokszor furfangos és láthatatlan módon váltakoznak, egyéni értékrendben is és társadalmi szinten egyaránt.
Ami mégis mankónk lehet a kategorizációban, az a valamely célért befektetett energia és idő, valamint a cél felismerése, amely a tömegeket vonzó koncerteknél a látszatban valamelyest tetten is érhető. Ahogy Bolyki írja: „Neked nem arra kell büszkének lenni, hogy világklasszis hegedűművész vagy, hanem arra, hogy te vagy Mága Zoltán, akit a Teremtő erős közepes képességekkel áldott meg, és szorgos munkával kihozod belőle a legtöbbet!” A tehetség nehezebben mérhető, és a tehetség és siker közti kapcsolat igen összetett problematika, ezért erre most nem is térnék ki. Azt viszont ki lehet szúrni érzéssel is, hogy egy zenész 1) mennyire adja át magának a zenének 2) mennyire alázatos a zene iránt 3) mit jelent neki a zene és a zenélés. Ezek a szempontok sokat segíthetnek abban is, hogy bárkit elismerjünk, a maga területére cserélve a tárgyat: egy tanárt, egy péket, egy írót, egy sportolót, egy asztalost, egy hétköznapi embert. A munkát el lehet ismerni, de nem mindegy, hogy a világklasszis jelzőt hogyan fosztjuk meg saját jelentésétől: gondoljuk csak végig, naponta világklasszis sportolókat nézünk, világszínvonalú zenészeket hallgatunk és csak a világsiker vesz minket körül. Akkor mit is jelentenek számunka ezek a fogalmak, és mire használjuk őket?
A (világklasszis) tömegkultúrára fordítva a szót, a fogyasztói társadalom természetesen a bevételre épít, és abból van a legtöbb bevétel, ami a legtöbb embert vonzza, és, a világszínvonal, világsiker jelzők is az eladást szolgálja. Az, hogy a tömegek vonzásának mértékét az állam, a média nyilvánossága és véleménye hogyan szolgálja, és mennyiben tudja befolyásolni, az fontos kérdés. Itt van példaként a Virtuózok vagy a Fölszállot a páva esete, aminek kapcsán elgondolkozhatunk, hogy egyáltaln elbírja-e utóbbi két tehetségkutató által képviselt műfaj azt a formátumot, amit a populáris zenei műfajok képére formáltak (Megasztár, X-Faktor stb.) (Csak hogy kiszúrjak magammal, megjegyezném, hogy a populáris használata a mondatban egyébként helytelen, mert a komolyzene és a népzene is lehet populáris, tehát népszerű, tömegeket vonzó, és valószínű pontosan ezen tehetségkutatók szolgálják a célt, hogy népszerűvé váljanak.)
De akkor, van-e demokrácia a zenefogyasztásban, van-e szabad akaratunk abban, hogy mit hallgaunk és mit szeretünk? Hogyha kifogásoljuk, hogy sok a gyenge kulturális termék, akkor mi a válaszunk arra, hogy mennyiben lehetne és kell beleszólnia az államnak abba, hogy ki mit hallgathat, és ezt milyen szabályok szerint tegye? Szakértők segítségével, de kit fogadjunk el szakértőnek? Ha a szocializmus korszakát nézzük, láthatjuk, hogy azt a komolyzenét támogatták, ahol olyan zenészeink neve bukkan fel, akikre nagyon is büszkék lehetünk. Az részletes kutatást és elemzést kíván meg, hogy valójában a hierarchiát hogyan követhetjük nyomon a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat lemezkiadásaiban vagy az Országos Rendezői Iroda tevékenységében, nem is beszélve a művészek külföldi útjairól, ezért most vissza is kanyarodnék írásom tárgyára.
A média – értsük ezt most úgy, hogy a mindenkori média, közszolgáltaitól a közösségiig, tévétől a plakáton át a lemezig – által meghatározott terjesztésen, publicitáson túl a zenész karizmája, manipulatív viselkedése vagy épp jópofizása egy másik lényeges oldala a kérdéskörnek. Mégiscsak valamiféle “mágiáról” beszélhetünk, amikor a közönség lebilincselhetőségéről van szó, arról, hogy kire fizetnek be. A “ki” vagy a “mi” a fontosabb? És a mágiát szomjazza a közönség, de látszat-e a mágia? Ha feltételezzük is, hogy a magaskultúra spektrumából indulunk ki – a széleslátókörűség végett, szerencsés esetben párhuzamosan a populáris jelzővel illetett színterekkel is tisztában vagyunk –, és rátekintésünk van a kultúrára mint egészre, nem szabad az osztálykülönbségekről, a különböző kulturális tőkékről sem megfeledkeznünk. Tehát, nem nézhetjük le azokat az embereket, akik a képzett, a szakma által is elismert zenészek és közönség által nem megbecsült zenészeket, zenét hallgatnak. Éppen ezért fontos Bolyki gondolatmenetében annak a hangsúlyozása, hogy mindenki hallgassa csak és hallgathassa azt, amit szeretne – de lássunk tisztán, nem mindegy, hogy amikor bekapcsoljuk a tévét, ki van adásban, vagy amikor végigmegyünk az autóúton, milyen plakát szúrja ki a szemünket (magát ismételve, mert ha már megterveznek egy plakátot, akkor miért ne legyen minden második állványon ugyanaz?). És persze az sem mindegy, hogy az országon túl milyen zenei képet festenek a magyar zenei életről.
Node, van a szakma által is értékesnek ítélt koncert, ahogy erre Bolyki is felhívja a figyelmet, aki egyébként derekasan kiveszi részét az értékteremtésből, és van is az értéknek valamennyi állami támogatása is. Ha pedig már az értéknél tartunk, elég csak 2018-ig visszamenni: január 2-án teltház az Opusban, Dés András Quartet – szenzációs koncert; Budapest Music Center; január 7 a szomszédban, eddig nem tapasztalt teltház, egy Rados–Kemenes koncert, amit a szakma neves képviselői is végigültek, ami szerintem óriási szó, a mai hajszolt világban, ahol a zenészeknek (is) a megélhetésért kell küzdeni, rendszertelenül élni, hogy egyik országból a másikba odaérjenek, és eleget gyakoroljanak. Ez egyébként ugyanúgy igaz a Dés-Quartet koncertjére is, ahol szintén jó érzés volt látni az ismerős világszínvonalú zenészek arcait a közönség soraiban. (És ezek csak azok a koncertek, amikhez nekem volt szerencsém.)
Ha pedig már Mága miatt vissza kell fordulnunk az évfordulóhoz, megint csak egy nagyon izgalmas műfaji kérdés az újévi Amadinda–Presser-koncert, ami szintén sok embert vonz, nem annyit, mint Mága, de, a szocializmusban ismertté vált zenész neve, és természetesen a a szakma által is elismert (most direkt kerülöm a világszínvonalú és világhírű szavakat) Amadinda formáció ismerősen cseng a tömeg fülében is, és kiváncsiak a szilveszteri koncertre szerintem azok is, akik egyébként ritkán hallgatnak komolyzenét. (És megint benne vagyunk a slamasztikában, mert mi az, hogy komolyzene? Attól, hogy az Amadinda-hangszerelésében halljuk a Ringasd el magadat, számomra nem lesz belőle komolyzene, de az elmúlt évtizedek, sok más sláger mellett e magyar dal sorsáról is döntöttek: a magyar popurláis zenetörténet jegyzi, és, bántó szándék nélkül egy nagyobb lépést teszek a halmazok között, és azt írom, hogy a magyar zenetörténet jegyzi.
Amellett sem lehet könnyedén elmenni, hogy a kb. egy évvel ezelőtti Rákfogó-koncertet, ahol elismert és kiváló jazz-muzsikusaink játszottak/játszanak, a Müpában beárnyékolta Mága lányának popslágeráriázása – de persze teltház volt és bevétel, csak az én pofám égett. És az az igazság, hogyha színvonalasnak ítélt zenészek kísérnek egy show-t, akkor baj van, mert összecsúsznak a szintek és a jelentések.
A néhány véletlenszerűen választott szempont alapján teszem fel a kérdést: meghatározhatja-e Mága Zoltán a magyar zenei életről alkotott nemzetközi képet? Nem. Mert ez kitolás azokkal a zenészekkel szemben, akik méltán nevezhetőek világhírűnek és világszínvonalúnak, sok esetben csöndben járják a világot, és akiket a világon minden olyan professzionális zenész elismer, aki ismeri őket. Azokkal is kitolás, akik büszkék arra, hogy mára már évente több olyan komolyzenei fesztivált rendeznek Magyarországon, amire úgy lehet várni, mint egy Szigetre. (És őszintén mondom, szívesen ellátogatok az utóbbira is.) de ugyanúgy szívesen megyek el. Nem is műfaj és műfaj között kell a hierarchiára figyelni, hanem az érték és értéktelenebb között különbséget tenni, az érvényesség és hitelesség mentén, és nem elhasználni a fogalmaunkat, amivel értékítéletet akarunk mondani…
Zene és kontrasztok 