Nóra. Nóra. Nóra. Ki vagy te?

Henrik Ibsen: Nóra – karácsony Helmeréknél

Azt mondják, a házasságról és az anyaságról le lehet késni (igen, a biológiai óra), de azt még nem hallottam, hogy az önmegvalósításról is lecsúszhatunk. Az önmegvalósítás anyaként hogyan pótolható? Darida Veronika olvasva egyértelműen semmi közöm nincs a releváns színházi kritikaíráshoz és Ibsen Nórájának műfaji és színháztörténeti megközelítéséhez. Azzal a kicsit több, mint másfél órával foglalkozom, amit a Katona József Színházban töltöttem – és néhány gondolatommal.

A Nóra egy unalmas történet volna – a posztmodern létezése óta biztosan –, mert unalmas rájönni arra, hogy a szerelem nem az, aminek hinni akarjuk, és nem is az, ami a romantikus regényekben van. Unalmas rájönni, hogy a házasság és a gyermekvállalás külső hatás miatt bevállalt kötelesség is lehet, ahogy definíciót keresni is unalmas a „posztutánposzt”-feminizmusnak. Az emberi kételkedés, az bezzeg sohasem unalmas, és a jó színészek sem a színpadon. Vajon ha egy szerep mögé bújva kiábrándulnak a világból, a függöny mögött el tudják felejteni az eljátszott keserűséget?

A gyermek a babaházról álmodozik, ahol az ismert szerepeket játssza, amiket a szüleitől és a környezetében élő emberektől lát, vagy a mesékben. Talán vannak olyan gyerekek is, akik a munkáról álmodnak, például arról, hogy egy asztalnál ülnek, cigarettáznak az iroda előtt, megbeszélésekre járnak, egy házat terveznek, vagy tanítanak és magyaráznak krétával a kezükben? A gyerek utánoz, és ha az utánzáshoz nem párosul öntudat és a választás lehetőségének mérlegelése, akkor nagykorára is egy babaházban rekedhet, ahol úgy húzhatják „megkötött kezénél fogva”, kötélen, ahogy Nóra lányát húzza testvére Székely Kriszta rendezésében.

Nóra, Nóra, Nóra, ki vagy te a színpadon és mit akarsz? Eljátszottam azzal a gondolattal, mintha Kristine (Nóra fiatalkori barátnője) maga Nóra lenne, a belső hang, aki a nő bizonytalanságát és a titkát közvetíti. Nóra szeretné, ha férje elolvasná a levelet: a vég gyakorlatilag öncélúságának lesz a következménye. Meg akarja látni a valóságot, akkor is, ha igaz (az idill), és akkor is, ha lehullik róla a lepel. Nos, bevallani, hogy valaki a házasságba, az anyaságba belefárad, és felvállalni a kilépést, az tényleg kegyetlen, hisz mondhatjuk, hogy bűn a szeretettel, a gyermeki ártatlansággal és kiszolgáltatottsággal szemben öncélúan döntést hozni. Bár ez a vallomás Nóra részéről nem történik meg, a menekülni vágyáson van a hangsúly. Nem beszél nyíltan arról, hogy mihez is akar kezdeni pontosan, ha kilép az ajtón; úgy tűnik, hogy a gyerekeihez sem ragaszkodik. Valami hiányik az idegösszeomlásából. Szinte várja, hogy a férje egoizmusa végleg kiábrándítsa eddigi életéből és önmagából, de meg sem próbálja megfogalmazni, hogy mit akar.

Mi mihez kezdenénk az életünkkel, ha úgy éreznénk, hogy a múltban olyan lehetőségeket hagytunk ki, melyekről nem tudjuk, megismétlődnek-e? Sőt, ha még csak meg sem tudnánk azt fogalmazni, hogy miről maradtunk le? Jó helyen vagyunk-e ott, ahol és akikkel. Milyen hatással vannak ránk az emberek, akik körülvesznek? Tudunk-e önállóan döntést hozni, saját céljainkat előtérbe helyezve? Látjuk-e az életünket kívülről? Félelemből, gyávaságból vagy mások elnyomása miatt ragadunk-e bele egy számunkra nem kényelmes helyzetbe? Ki tudunk-e lépni a komfortzónánkból? Meg tudjuk-e fogalmazni, hogy mit szeretnénk? Úgyis olyan szar ez a világ – mondja Kristine Krogstadnak –, legalább legyen valaki, aki miatt az ember értelmét látja az életnek. Vagy legyen valami. Vagy valaki és valami. „Oly cél, minőt óhajthat a kegyes”?

Ilyen kérdésekért megéri színházba menni, de még izgalmasabb válaszokra is lelni. Van is egy fontos válasz, amit még a színpadon, de már az előadás után láttam meg: Ónodi Eszter arckifejezése. Átszellemült játéka után, mely hiteles képet festett az egyén kételkedéseinek megkérdőjelezhetetlenségéről, megláttam a fáradtságát. Ez a fáradtság nem olyan volt, ami megtörtnek mutatja az embert; egy olyan színész arca volt, aki szakmájában is megtalálta önmagát. Másfajta fáradtság ez, mint ami Nórát borította el: az a megszokott és unalmas élet kötelező viselésének fáradtsága. Míg az előző a másoknak való adásból ered, addig utóbbi esetben az emberből mások vesznek el valamit azért, mert képtelen irányítani saját életét.

Az Elviszlek magammal című műsorban a Nóra próbájára menet Ónodi mint színésznő és anya jelent meg. Egy nő, aki letörli a sminkjét, hogy ne vegyék észre az utcán, és aki szereti megfigyelni az embereket. Egy nő, aki távol tartja magát a céltalan médiaszerepléstől, és tud magához hűen szakmai döntést hozni, ha színházról, sorozatról, filmről van szó. Számomra Nóra személyiségének összeomlása, identitásának megkérdőjeleződése Ónodi tükrében jelent meg, és így vált valódivá női sorsának tétje is.

Henrik Ibsen: Nóra – Karácsony Heleréknél. A színpadi változatot írta Kúnos László fordítása alapján: Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta. Rendezte: Székely Kriszta. Játtszák: Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Keresztes Tamás, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely, Varga Koppány/Uhri Domonkos Farkas, Varja Zorka/Varga Szonja, Engárd Emil/Balassa Zsigmond. Zenészek: Himmler Andris, Szalai Álmos. Katona József Színház, Budapest, 2017. február 12.

Megjelent a kulter.hu oldalán.