Nekem a ’90-es évek a boldog békeidők

A Geszti-kritikák margójára, avagy arról, hogy mit hallgattam a rendszerváltás gyermekeként

Negatív kritika ide vagy oda, szívesen ott lettem volna az egyik februári Rapülők koncerten. Visszatekintettem volna a jelenből egy olyan időszakra, melynek – annak ellenére, hogy koromnál fogva csak halványan emlékszem –, a zenéje véglegesen a fülemben ragadt.
Számomra sok zenekar mellett a Rapülők jelentősége túlmutat azokon az elutasító véleményeken, melyekkel az elmúlt héten találkoztam a közösségi média felületein. A számok komolyabb zenei elemzése során biztos kiakadna a rendszer, de hát mégiscsak egy olyan formációról van szó, mely egyedülálló a magyar zenei életben. Bele lehet keverni a témába ellenszenvet és korrupciót, sőt, a bohóc kifejezést is, de fölöslegesnek tartom a számomra céltalannak tűnő trágár szavakkal egyetemben.

Ugyan nem voltam ott a koncerten, de a felvételek alapján érzékelhető, hogy a dallamok, a hangok és néhol talán a ritmus is kicsit eltér a (felvételekről) megszokott hangzásvilágtól, de az energia igenis ott van benne. Nem is érdekel, hogy vannak, akik szerint a Rapülők politikailag, zeneileg vagy stílusában „gázos” történet. A zenéjük a gyermekkoromba röpít vissza, olyan korszakot képvisel, ahol gondtalan volt az élet, még telefon sem volt a gyerekek zsebében, amikor a lakótelepi játszótéren összegyűltek és nagy becsben tartott Nutellát és Haribo gumicukrot ettek. Ez nosztalgia volna? Nem tudom. Érdekes összefüggés, hogy a napokban Oscar-díjat nyert Mindenki című rövidfilm is a kilencvenes években játszódik. Bár a történet az idővel nincs szoros összefüggésben, azonban mivel rávilágít a korrupcióra és a gondtalan gyermekkora rácáfol, a rendszerváltás utáni időszak mégis fontos üzenetet hordoz magában.

Mégis, a könnyedség és a béke nosztalgiáját jelenti számomra ez a korszak, persze úgy, hogy a szocializmust nem ismertem. Megjelennek a szemem előtt olyan kazetták, a Rapülők mellet, mint az Oroszlánkirály, Gerendás Péter (908), Katona Klári (Fekete Gyöngy); felcsedülnek betétdalok a Padlásból, a Patika c. sorozatból és A dzsungel könyvéből. Aztán az időben előre lépvén, a serdülőkorom elejéről a Kalózok c. film és lemez (igen, ez már CD-n van meg!) ugrik be, amely szintén Geszti nevéhez köthető. Jó hallgatni ezeket a zenéket. Az olyan, megújulásra képes zenészek, mint például Geszti, Bródy és Dés, mintha a szabadsághoz köthető gyermeki érzéseket nem hagynák elveszni a túlzsúfolt és jelenleg érthetetlen világból. (Lásd: A Pál utcai fiúk.)

A Rapülők (Szulák Andreával) vagy a Jazz+Az (Váczi Eszterrel), továbbá számtalan olyan produkció nélkül, melyekhez szintén köze van Gesztinek – és ha már itt tartunk, többek között Désnek, Pressernek, Somlónak is –, nehéz lenne érdemben a magyar populáris zenetörténet jelenéről és előző évtizedeiről beszélni. (És természetesen a produkciókban résztvevő, olyan hangszeres zenészek nélkül is, mint Gyenge Lajos, Gőz László, Dés András, Fekete-Kovács Kornél, Hrutka Róbert és még sorolhatnám.)

Amikor elkezdek kutakodni ebben a zenei hálózatban (ez gyakran előfordul), mindig úgy érzem, mintha rejtett kincsek között keresgélnék. 2017 van, és millió zenéhez férhetek hozzá, nem kazettákat cserélgetek a szomszéd gyerekekkel, bár igaz, hogy szívesen tenném.

A múlt szeleteire való rátalálás az online térben, vagy méginkább a régi kazetták és lemezek közötti keresgélés megmagyarázhatatlan nyugalommal tölt el. Szóval, felőlem jöhet élőben a Jazz+Az és az újabb Rapülők-koncert is!