2016. december 13-án az Ivan & The Parazol a Syrius együttes előtt tisztelgett a Művészetek Palotájában, saját zenéjüket is a Syrius szellemében adták elő.
A Syriusszal kapcsolatos elfogultságom ugyan megkérdőjelezhetlen, de a Syrius-zenéjének értéke és történetének különlegessége nem. A zenekar „egyszeri és megismételhetetlen” összeállásával teljesen egyedi zenét teremtett. A zenekarban a blues vonalat Orszáczky, a jazzt Ráduly, a rockot Veszelinov képviselte; zenéjüket meghatározta Pataki komolyzenei múltja és a zenekaralapító Baronits személye is, aki a Syrius beat profilját változtatta meg az új felállással 1969-ben. Tátrairól sem szabad megfeledkezni, aki ’72-től a zenekarban játszott, később pedig lemezt is kiadott az Ausztráliában élő Orszáczkyval.
A minap olvastam Vedres Csaba Mi az, hogy könnyűzene? c. könyvében Molnár Antal gondolatát a komolyzene és a populáris zene között meghúzott határról, melyet szerinte az alkotói és befogadói szándék, valamint a szórakoztatás funkciójának oldaláról érdemes megközelíteni. Egy progresszív rockról szóló tanulmányban hasonló gondolatot fogalmaznak meg a szerzők: “A zenészek és a rajongók célja a műfaj eltávolítása a rock szórakoztató funkciójától, a művészet szintjére való felemelése, ahol a zenehallgatás, a zene befogadása komoly figyelmet igényel.” (Dowd, Ryan és Tai, 2016) Egy mai mainstream rockzenekar a hetvenes évek magyar underground szcénájába „utasított” zenekar, legtöbbször progresszív rock, jazz-rock műfajba sorolt zenéjéhez nyúlt, átlépve talán nem is csak az unalmas műfaji határokat.
Ebben az évben Syrius-zenét három formáció előadásában is hallottam – szerencsére. A három zenekar (Frank Zappa Emlékzenekar, Syrius Legacy, Ivan & The Parazol) különböző célból és máshogy közelíti meg ezt az igen összetett zenét. A huszonéves jazz zenészekből álló Syrius Legacy 2015-ben ki is adta a Devil’s Masquerade – Reloaded c. lemezt; improvizációkkal, az eredeti zene lényegi megtartásával profin játsszák ezt a zseniális és mindig figyelmet igénylő zenét.
A keddi Ivan & The Parazol koncert azonban felborította a zene amúgy is totál elvetemült kategorizációs rendszerét, a nosztalgia gyakorlatát és a Syrius zenéjének és történetének értelmezését. A zenekar nem jelölte ki célnak, hogy a Syriust zenei összetettségében interpretálja: a műveket saját zenei stílusukhoz igazították – a pár hónapnyi gyakorlás tükrében különösen tiszteletreméltó, hogy a Syrius együttes saját szerzeményeinek közel felét eljátszották.
Mi is a jelentősége ennek a koncertnek? A Müpában huszonéves fiatalokat láttam, ahogy a szüleikkel együtt ülnek le a színpad elé; Syrius- és Parazol-rajongókat. Egy olyan műsort néztem és hallgattam végig, ami számomra újszerű közvetítése a Syrius történetének és üzenetének. Azok a drámai hatások, melyeket kiváltott Jackie ausztráliai interjújának bevágása, a tűz lobogása Az ördög álarcosbálján ülő maszkos rajongók előtt vagy a Shakespeare Hamlet-monológját felidéző Hamlet a sólyom 2016-os előadása egy igen nyomasztó helyre repítettek a Syrius történetének ismeretében. A zenekar három tételre osztott történetén (Így mulat egy beates úr; The Devil’s Masquerade; Terra Nullius) a Syrius-zene popularizált számain túl az Ivan & The Parazol saját szerzeményei és a progresszív rock történetének meghatározó darabjai vezettek végig. A koncert vége mégis a Devil’s Masquerade album utolsó sorával zárult, ami magában hordozza azt az értelmezési lehetőséget, hogy nem feltétlenül kell tragikusan hozzáállni a zenekar történetének végéhez, hisz a zenéjük nem veszett el, sőt: újraértelmezhető évszámtól függetlenül. Az Ivan & The Parazol alkotói szándéka dícsérendő, ahogy az a kockázat is, amit egy nagyon nehéz zene feldolgozásával és megváltoztatásával vállaltak.
A végeredmény: Syrius, de Parazol, Premecz Mátyás a Hammond-orgonánál, Jász András és Vidákovich Izsák (aki egyébként a Syrius Legacy tagja is) a fuvolánál és a szaxofonnál egy energikus este keretében az ördög színpadán.
A zenei újraértelmezések mindig veszélyesek, de azt gondolom, hogy a Syrius esetében ez amennyire necces lehet, úgy kötelesség is marginalizált helyzetükre való tekintettel. A paradox helyzet ellenére ehhez a zenéhez és a zenekar történetéhez újra és újra hozzá kell nyúlni, kérdéseket kell feltenni és különböző oldalról megközelítve értelmezni. Szerintem az, hogy egy közkedvelt, huszonévesekből álló rockzenekar felismerte a Syrius értékét és ezt közvetítette sok tizen- és huszonéves rajongónak, akik közül sokan valószínűleg először találkoztak a zenekar nevével, magáért beszél. Megérte a kockázatot. Ez az előadás egy komoly kutatómunka eredménye, minden gondosan meg volt tervezve. Az est üzenetének megfogalmazása végett Albert Ayler lemezének címével zárom soraimat, mely sorral a keddi koncert is zárult: „Music is the healing force of the universe”.
WS
A szerkesztett változat megjelent a kulter.hu oldalán.
Zene és kontrasztok 